A kiszabadulás

 Az érkezés utáni 15. napon végre megkaptuk az engedélyt a lakás elhagyására. Hihetetlen érzés volt és egyben félelmetes is. A párás levegő és a kéthetes bezártság után az első néhány száz méter után (maszkban) már szinte ziháltunk. De szerencsére ez csak néhány percig tartott, aztán valahogy elmúlt, magától. Mindenesetre csak az egyetemi campuson és a környékén sétáltunk, váltottunk végre pénzt a bankban és vettünk néhány apró dolgot a közeli kisboltban is. 

Két hét után végre a mosodába is elmehettem. :-) Ez már nagyon aktuális volt. 

Utólag írom ezt a bejegyzést, mint ahogy az összes többit is mostantól. Így inkább beszéljenek a képek a helyről, ahol élünk. 

Az egyetem alapítójának a szobra

Tizennegyedik nap a karanténban (hétfő)

PCR kipipálva. 😊 Amikor hazajöttünk az egészségügyi központból, rögtön elővettem a koreai útikönyvemet, hogy kitaláljam, mit is csináljunk holnap, ha megérkezik az eredmény. Aztán kicsit elbizonytalanodtam. Ma a 60 perces kiruccanásunk után úgy jöttünk haza, mintha legalább egy napig lettünk volna távol. Otthon, édes otthon. Nem voltunk fáradtak, de valahogy épp elég volt. Így a holnapi terv: pénzváltás a bankban, séta az egyetemen, a lakóhelyünk környékének kiismerése, a mosoda felkutatása és ha elég ügyesek leszünk, még mosni is fogunk. 😉Ja, és a két héten át gyűjtött szeméttől is próbálok majd megszabadulni.

Ma egyébként megérkezett a Homeplus szállítmány. Egy biztos, néhány dologból most egy darabig biztos nem kell újat vásárolnom.

Tizenharmadik nap a karanténban (vasárnap)

 

Így a karantén végéhez közeledve úgy gondolom, hogy nem haszontalan ez a kéthetes bezártság. Ha csak augusztus utolsó napjaiban érkeztünk volna, akkor most igencsak kapkodnám a fejem, hogy mit kell majd csinálnom ebben a szemeszterben. Utoljára akkor tanultam ennyit, amikor berobbant otthon a Covid és egy-két hét alatt kellett átállni az online oktatásra. Amikor 2005-ben elkezdtem itt tanítani, az adminisztráció még nagyrészt papíron folyt, csak a jegyeket kellett beírni online. Most már egészen más a helyzet, és időbe telik, amíg kiismerem a rendszert. Nyilván egy csomó dolgot rosszul fogok csinálni, vagy épp elfelejtek megcsinálni, de azért igyekszem felvenni a fonalat. Holnap írom meg az első levelemet a diákjaimnak és csütörtökön lesz az első órám. Kicsit azért izgulok.

A mai nap újdonsága a várva várt hír, holnap reggel mehetünk a PCR-tesztre. Ha negatív lesz, akkor a mintavétel után legkésőbb egy nappal visszakapjuk a szabadságunkat.

Tizenkettedik nap a karanténban (szombat)

 

A mai nap az online bevásárlás jegyében telt. Két nagy üzletlánc jöhetett szóba, mivel leginkább csak ezeket ismerem: az E-mart és a Homeplus (régen ez a Tesco volt, ha jól emlékszem). A nagy tervet csak néhány apró probléma nehezítette: egyrészt semmit nem értek a koreai nyelvű weboldalakból, másrészt nincs még koreai telefonszámom, amit már rögtön a regisztráció során meg kell adni, harmadrészt pedig koreai bankszámlám és bankkártyám sincs, ami a fizetéshez szükséges. Nyilván minden logikusan gondolkodó ember belátná, hogy ez a terv eleve kudarcra van ítélve, és bizonyára én is így tennék, ha nem ülnék már 12 napja karanténban. A készleteink azonban vészesen fogynak, és ha ki is szabadulunk innen, akkor sem tudok autó nélkül hazacipelni egyszerre túl sok dolgot. Márpedig nekünk jelen pillanatban nemhogy pl. mosószerünk és mosogatószerünk, de még mosogatószivacsunk sincs. A konyhaszekrényünkben műanyag tányérok, poharak, evőeszközök sorakoznak csak. Kis túlzással élve: gyakorlatilag a nulláról kell felépíteni az új életünket.

Az online rendelés ötlete néhány nap óta foglalkoztat, mert már kétszer is láttam a kis Homeplus teherautót megjelenni az épület előtt. Ha másnak megy, akkor nekem is. 😊

Első lépésként megnéztem a két weboldalt.

Kb. ez fogadott a Homeplusnál:

Ez pedig az E-martnál:

Arra jutottam, hogy bár semmit nem értek, de majd a Google Lens segít, és végül a Homeplus oldala mellett döntöttem, mert ott a termékek mellett voltak kis ikonok is. 😊

Elkezdtem hát a regisztrációt. Név, jelszó, születési dátum. Eddig megvoltam. Jött a telefonszám. Gondoltam, ez is menni fog, mint az IKEA regisztrációnál néhány nappal ezelőtt, ahol a 12 évvel ezelőtti számomat adtam meg. (Majd kicserélem, ha már lesz új számom.) Ott működött a dolog, itt viszont nem, mert megerősítő kóddal akarták ellenőrizni, hogy valóban minden rendben van-e. Szóval itt fel kellett volna adnom. De nem tettem. Az jutott eszembe, hogy egy kedves koreai barátnőmtől „kölcsönkérem” a telefonszámát, de mivel ő már előzőleg regisztrált, a rendszer nem engedte volna, hogy újra használják ugyanazt a számot. Viszont felajánlotta, hogy beléphetek az ő kódjával, válogassak kedvemre, tegyek be mindent a kosárba, aztán ő majd megrendeli nekem, az anyagiakat meg elintézzük később. Örök hála érte!

Így történt az, hogy közel 3 órát töltöttem 27 darab termék kiválasztásával. Nyilván egy magyar oldalon ez fél óra lett volna, de nekem itt most ennyi időre volt ehhez szükségem. Karanténidő. Mikor, ha nem most? 😊

Amikor kész voltam, egyesével átbeszéltük a tételeket, javaslatokat tett, amiket persze meg is fogadtam, kicserélt néhány dolgot, odafigyelt az akciókra (1+1) és megspórolt nekem kb. 5-10 ezer forintot. Hétfőn 3-kor pedig remélhetőleg meg is érkezik a rendelés.

Természetesen még így is nagyon sok dolog hiányzik, de a legnehezebb dolgokat nem nekünk kell majd megvennünk.

A sikert apró kis lépésekben mérik. 

Tizenegyedik nap a karanténban (péntek)

 

Nem igazi a nap, ha nincs valami kis izgalom. Tegnap este nem tudtam elküldeni a jelentést az egészségügyi állapotunkról, mert az applikáció – amit még a reptéren feltöltöttek a telefonomra – elvesztette az adataimat. Próbáltam én magam beírni mindent, de kellett volna egy megerősítő kód, amit persze nem tudtam. Így se tegnap este, se ma reggel nem tudtam jelentést küldeni. Kicsit azért volt ma bennem izgalom, hogy egyszer csak fekete ruhába öltözött kommandósok törnek ránk, hogy megnézzék, itt vagyunk-e, és egyáltalán, élünk-e. Na jó, nem, de gondolom, hogy hamarosan feltűnik valakinek a dolog és jelentkezni fognak. Sebaj, legalább találkozunk valakivel!

A nap örömhíre, hogy előkerült a nyomtató, amit annyira vártam. Az itteni tanárok FB-csoportjában láttam meg egy fotón. Egy lelkiismeretes és nyilván nagyon kedves kolléga írt egy posztot, hogy a nyomtató lent várakozik a földszinten, a lift mellett. Azt most inkább nem írom le, hogy hogyan jutott fel végül a nyomtató a lakásomba. Mindenki képzelje el úgy, ahogyan szeretné. De NEM én mentem le érte a Bálint papucsában. 😉

Szóval most itt van és gyönyörűen működik, hála a férjemnek, aki távvezérléssel telepítette. Az én érdemem pusztán a kicsomagolás, a rögzítőszalagok eltávolítása, a gombok nyomogatása és a papírtálca feltöltése volt. Mondjuk ez utóbbi sem ment nagyon egyszerűen.

A jövőben mindenesetre tartózkodni fogok mindenféle bonyolultabb elektromos kütyü vásárlásától.

A nyomtatóügyet leszámítva, elég unalmas, álmos napunk volt. Tanulgatunk Bálinttal, játszunk ezt-azt, én óraterveket készítek, listákat írok és próbálok készülni a jövő héten kezdődő szemeszterre.

Jó tudni, hogy már csak 3-4 nap maradt hátra. Az ételekkel nem volt ma nagy szerencsénk, minden túl csípős volt, így egyre nagyobb a kihívás, hogy Bálintnak valamilyen ebédet adjak. Megígértem neki, hogy amint lehet, főzök neki valamit, amit szeret. Már csak az alapanyagokat kell beszerezni hozzá.

Tizedik nap a karanténban (csütörtök)

 

Kitartóan várjuk a nyomtatót, de helyette ez érkezett. „Kis” segélycsomag, gondolom az önkormányzattól, szerintem még egy év múlva is lesz belőle. Főleg a szárított algából, amiből 12 csomagot is küldtek.

A csomag megtalálása egészen kalandos volt, így a karantén 10. napján. Itt a csomagátvétel egészen érdekes módon történik, legalábbis a magyar rendszerhez képest. Nem hívnak fel előtte, nem csengetnek be az ajtón, csak leteszik a csomagot egy bizonyos helyen. A mi esetünkben – ahogy ezt most megtudtam – a lift mellett van ez a hely, az emeletünkön. Mivel kitartóan várom a nyomtatót, és érdeklődtem a külföldi tanárok kapcsolattartójánál, hogy szerinte megérkezhetett-e már, e-mailben engedélyt kaptam tőle, hogy elhagyjam 2 percre a lakást és megnézzem, nincs-e a csomag a lift előtt. 

Ez a kis „séta” egy akkora kalandnak bizonyult, hogy nem akartam kihagyni belőle Bálintot, így együtt lopakodtunk ki. Komolyan mondom, nagyon izgalmas volt. Kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha közben össze is futunk valakivel. (Főleg, hogy én zokniban mentem, hiszen a papucsom már az első nap felmondta a szolgálatot.) Lehet, hogy sikongva rohantunk volna vissza???

Így találtunk rá az élelmiszercsomagjainkra. Ki tudja, mióta várakoztak már ott. Jobban belegondolva, nem túl logikus, hogy a lift mellé teszik le a karanténos csomagot. Ha nincs a nyomtató ügy, akkor csak jövő hétfőn, vagy kedden akadtunk volna rá, amikor már mi magunk is el tudunk menni vásárolni.

Ennyi kaland elég is volt mára. 😊

Kilencedik nap a karanténban (szerda)

 

Ma reggelire Bibimbabot hoztak:

Bármennyire szeretem, azért nem ezzel kezdtem a reggelt. Ebéd lett belőle.

Az ételre nem lehet panaszunk, nagyon bőséges. Olyannyira, hogy négy adagot már le is fagyasztottam, mert túl soknak bizonyult. Bálint régebben nem nagyon evett koreai ételeket, emiatt kicsit féltem is ettől a két héttől, de igazából mindig talál valamit, ami neki is finom. Főleg azt szereti persze, ha édesburgonyából készült sült krumplit hoznak, vagy rákot.

Hétköznapokon Bálinttal tanulunk egy-két órát, hogy egy kicsi előnyt szerezzünk. A szeptemberi egyetemi tanévkezdés elég húzós lesz, biztos sokkal kevesebb szabadidőm lesz majd, mint most, legalábbis, amíg ki nem alakul a napi rutinunk. Az első hetekben ráadásul el kell mennünk a Bevándorlási Hivatalba, bankszámlát kell csináltatni, mobiltelefont venni, és még egy csomó dolgot kell majd vásárolni, hogy kényelmesebbé tegyük az életünket. Mindez sok időt elvesz majd a tanulástól, így jobb, ha már most belehúzunk. Bálint magántanuló lesz és félévente vizsgáznia kell az egyes tantárgyakból. Néhány tárgyat én fogok tanítani neki, de lesznek online órái is más tanárokkal, hogy biztosan haladjon.

Télen két-három hónapra hazamegy majd, ami miatt már most nagyon szomorú vagyok, de nem akarom teljesen magamhoz láncolni. Nem szeretném, hogy teljesen elszakadjon az osztályától. Nagyon furcsa gyerek ugyanis: imád iskolába járni. 

Nyolcadik nap a karanténban (kedd)

 

Haladunk, haladunk. Épp egy hete érkeztünk meg. Holnaptól már túl leszünk a karantén felén, ami elég jó érzés. Még mindig jól bírjuk, de azt vettem észre magamon, hogy ha leparkol egy autó az épület előtt, akkor – mint az öreg nénikék – rohanok az ablakhoz, hogy megnézzem, mi történik odakint. Délelőtt azon kaptam magam, hogy hosszasan bámulok három munkásembert, akik cigiztek. Még ez is eseménynek számít most.

Láttam egy taxist is, aki mielőtt az utas beszállt volna, szigorúan telenyomta a kezét fertőtlenítővel, majd két nejlon kesztyűt is adott neki, hogy azt vegye fel. Csak e szigorú rituálé után engedte meg neki, hogy beülhessen a kocsijába. Itt aztán tényleg nagyon óvatosak.

Az idő elég változékony, gyakran esik, aztán hirtelen jó idő lesz. Akár ötpercenként is változik a helyzet.

Nem nagyon hoztunk eső elleni védőruhát, így talán jobb is, hogy nem mehetünk ki. Szeptemberben hátha már jobb lesz a helyzet, legalábbis addig, amíg be nem szerzünk bakancsot, esernyőt és esőkabátot.

Egész nap vártam a nyomtatómat (lásd, ablakhoz rohangálás), de nem érkezett meg.

Szőlőt, almát, vizet és kekszeket viszont kaptunk egy kollégától. :-)

 

Hetedik nap a karanténban (hétfő)

 

Ma reggel sikerült már 10 órakor kipattannunk az ágyból. Haladunk. Az éjjeli alvás még mindig elég döcögős.

A nap új sikere: most már tudom, hogy mi mit jelent a kaputelefonon és a mikrón. Hála a Google Lensnek! 

A kaputelefon gombjai most már teljesen világosak, a mikrónál még mindig van néhány kérdéses pont, de legalább már nem a szagtalanító programmal próbálok ételt melegíteni. Tudom már, hogy mivel kell cumisüveget sterilizálni (bár erre nincs szükségem), tudok olvasztani, rizst melegíteni, de a „Poke kutya” fordítás egyelőre még elég homályos. Ezt majd még meg kell kérdezni valakitől. 😊

A mikró óráját beállítottam, ami igazából már önmagában nagy teljesítmény, mivel ilyen dolgokkal otthon egyáltalán nem szoktam foglalkozni. Minden technikai dolgot automatikusan áthárítok a férjemre.

Sikerült ma beüzemelni a TV-t is. Úgy látszik, a mai nap a technikai sikereké. Hiányzott a kábel, anélkül meg szegény TV nem talált csatornákat egészen mostanáig. Pedig keményen próbálkoztam. De lett kábel, és lettek csatornák. Sajnos 2-3 angol nyelvű csatornán kívül más nem nagyon használható számunkra, de valamire majd biztos jó lesz ez is.

Ma volt az első nap, hogy kibírtam a délutánt alvás nélkül.

Hatodik nap a karanténban (vasárnap)

 

Úgy tűnik, hogy Isten meghallgatta az imáimat, mert ma az ebédhez kaptunk egy dobozos kólát is. Kis apró örömök.

Bálintnak is kedvezett a szerencse, mert Ő pedig OREO kekszhez jutott ma.

Még mindig nem sikerült átállnunk, éjjelente csak forgolódunk, délelőtt viszont bekapcsol a téli álom üzemmód. Pontosabban nálam csak kapcsolna, ha nem kellene elküldenem a reggeli egészségügyi jelentést és megnyomni a kaputelefon gombját. Mindezek után már nem az igazi a visszafekvés. Bálint 11-12-ig alszik, én pedig rendszerint ebéd után még pótolom azt, ami kimaradt. Tudom, hogy ezzel a módszerrel egyáltalán nem segítjük az átállást, de mivel még legalább 8 karanténnap vár ránk, ezzel egyelőre nem foglalkozom.

Egyelőre még egész jól bírjuk a bezártságot. Ébredéskor ma így szórakoztunk a saját „sanyarú” helyzetünkön:

Én: Na, mit csináljunk ma? Hová menjünk?

Bálint: (Csak néz rám értetlenül.)

Én: Szerintem ma tartsunk egy pihenőnapot és ne is mozduljunk ki. Mit gondolsz? Jó ötlet?

Bálint: Oké! Maradjunk ma itthon! Végre lesz egy nyugis napunk.

Ma reggel levelet kaptam az Ikeától. Hivatalosan is IKEA Family klubtag vagyok. Este még átbeszéltük a férjemmel a rendelési tételeket, lebeszélt az alig világító izzókról. Megrendelni a házhozszállítást nem tűnik nagyon bonyolultnak, de azt még ki kell találnom, hogy milyen telefonszámot adjak meg, ami valóban működik is. Még legalább két hétig nincs sajátom. És még mindig nem tudom, hogy rendelhetek-e karantén idején. Bár a nyomtató már úton van, de az ugye munkaeszköz, tehát nagyon kell. 😉

 

Ötödik nap a karanténban (szombat)

 

Ma éjjel a koreai IKEA weboldalát nézegettem és betettem jó pár terméket a kedvencek közé. Autó híján, határozott szándékomban áll a legtöbbet megrendelni közülük, amint biztos vagyok abban, hogy már rendelhetek, és ki is szállíthatnak egy „karanténosnak”. Na és persze, hogy tuti jó szállítási címet adtam meg. A legnagyobb kihívást a regisztráció jelentette, mivel azt is be kellett jelölnöm, melyik IKEA áruházat preferálom a négyből. Kb. 20-30 percbe telt, mire sikerült a Google Maps segítségével rájönnöm arra, melyik is van hozzánk a legközelebb. A telefonszám megadása is okozott némi gondot, mivel még nincs koreai telefonom. Jobb híján kicsit becsaptam a rendszert, és a 12 évvel ezelőtti számomat írtam be. Majd később átjavítom, ha tudom.

Mozidélutánt tartottunk: Indul a bakterház. 😊

Negyedik nap a karanténban (péntek)

 

Bálint Fortnite-ozik az apjával:

-Apa, mi nem halunk meg! Vagyis te lehet, én nem.

:-)

Harmadik nap a karanténban (csütörtök)

 Szorgalmasan küldjük reggel és este a jelentéseket az állapotunkról. Hőmérsékletet kell mérnünk és figyelni az esetleges tüneteket. 

Nehezen állunk át. Éjjelente nem tudunk aludni, reggel viszont annál inkább, csakhogy minden reggel 9-kor csenget az ételfutár és ilyenkor fel kell kellnem, hogy benyomjak egy gombot a kaputelefonon. Gondolom, így is ellenőrzik, hogy itt vagyunk-e. 

De miért épp akkor, amikor a legjobban esik az alvás???

Második nap a karanténban (szerda)

 

A mai nap boldogsága: kaptunk bögréket az egyik kollégától, így végre tudok készíteni teát és kávét. Egy sokkal komfortosabb világ jön mostantól.

Megérkeztek ma az első meleg ételek is.

Íme a reggeli, amit persze mi inkább az ebédhez dobtunk hozzá:

Ami így néz ki:

Visszajeleztek a PCR-tesztünkkel kapcsolatban is. Negatív. Ez persze nem változtat semmin, a 14 nap karantén marad. És valamikor a 12-13. napon egy újabb teszt vár még ránk, ez lesz a szabadulásunk záloga.

A kollégák ma is nagyon figyelmesek voltak. Ezt kaptuk a csészék, kiskanalak, felmosó és egyéb apró dolgok mellé:

Az önkormányzat pedig küldött egy-egy csomagot nekünk:

 

   Így már van két kézfertőtlenítőnk, két általános fertőtlenítőnk, két lázmérőnk, ami a mindennapi jelentéshez kell, négy maszkunk és két speciális narancssárga szemeteszsákunk, amin valamiféle radioaktív jel van, így erős a gyanúm, hogy kifejezetten karanténosoknak készült. Egyelőre nem tudom, hogy ki és mikor szabadít majd meg minket a szemetünktől, de kíváncsian várom.

A csomagokban voltak tájékoztató füzetecskék, amiket a fordítóprogrammal átnéztem. Most már tudom, mit kell tennem, ha depressziós leszek, vagy ha sötét gondolataim támadnak. Azért őszintén remélem, hogy megússzuk a karantént ezek nélkül.

Első nap a karanténban (kedd)

 

Egy új lakásba megérkezni mindig nagyon különös élmény számomra, főleg, ha tudom, hogy ezentúl ott kell majd élnem hosszabb ideig. Mindig van bennem némi félelem. Most sem volt ez másképp. Az igazság az, hogy kisebb szobákra számítottam, mások elbeszéléséből. Így viszonylag kellemes volt a meglepetés. A lakás ugyan nem nagy, de kettőnknek épp elég lesz. És szerencsére világos, minimális bútorzata ellenére is barátságos.

Van egy hálószobánk és egy nappalink, ami egyben az étkező és a konyha is.  A fürdőszoba elég nagy és szép is. Van kád, amit Bálint imádni fog, mert otthon csak zuhanykabinunk van.

Nagyon sok beépített szekrény van, így mindennek lesz helye. Kissé meglepetésként ért, hogy a konyhaszekrényt teljesen üresen találtam. Egyetlen pohár, tányér, evőeszköz sincs. Jó poén lesz így kezdeni a kéthetes karantént. Úgy tűnik, az előttem itt élő lakó mindent gondosan bedobozolt és hazavitt. Mikró, vízforraló, hűtő, porszívó, TV szerencsére van, ezekkel legalább lehet kezdeni valamit. 😊

A kollégám bevásárolt nekünk, hozott elegendő enni és innivalót, műanyag evőeszközöket, amikkel kihúzzuk a karantén végéig. Holnaptól már kapunk meleg ételt, naponta háromszor, egészen addig, amíg tart a szobafogságunk.

Az érkezés után Bálint szinte azonnal elaludt, a repülőutat jól viselte, de mostanra teljesen kifáradt. 5-6 órát aludt szinte mozdulatlanul.

Én elkezdtem kipakolni, takarítani. A fészekrakó ösztön szinte azonnal bekapcsolt.

Hoztam magammal egy teljesen új papucsot, ami már 4-5 éve a szekrényben várakozott egy dobozban, hogy beteljesítse a küldetését. Nos, a küldetés beteljesítése olyannyira jól sikerült, hogy 20 perc használat után a papucs talpa teljesen szétforgácsolódott, apró darabokat hagyva szanaszét a lakásban, így nem volt más választásom, ki kellett dobnom. Ráadásul újra kellett porszívózni az egész lakást. Kár volt elcipelni egészen Koreáig.

Bálinttal mostantól kénytelenek vagyunk egy pár papucson osztozni, legalábbis a következő két hétben. Még szerencse, hogy épp egyforma a cipőméretünk. 😊

 Az ablakunk az erdőre néz és közvetlenül alattunk van egy kis parkoló is. Az „A”betűnél vagyunk valahol.

Ezt látjuk egészen pontosan:

Az erdő hangjait még szoknunk kell. A ciripelés rettentő hangos. :-)

(Na jó, én is látom, hogy ez az utolsó mondat eléggé "álpanaszosra" sikeredett.)

Az utazás és a megérkezés - Augusztus 16-17.

 

Utólag írok néhány bejegyzést, mint például ezt is, és így, egy hónap elteltével kissé homályosak már az emlékek. Az utazás szerencsére eseménymentes volt, ami különösen jó, ha az ember repül. Semmi vihar vagy durva légörvény nem volt, szerencsére. Csak néhány perc utazás a teljes hófehér semmiben, amikor semmit nem lehetett látni.

Most először utaztam közvetlen járattal Koreába, korábban ilyen nem volt, mindig át kellett szállni valahol, ami lényegesen fárasztóbb volt. Ez a 10-11 órás repülőút szinte rövidnek tűnt. Na jó, nem. 😊 Amikor valahol Oroszország fölött repültünk és épp az űrlapokat töltöttem ki, akkor nem egészen 5-10 másodperc alatt belerepültünk az éjszakába. Hirtelen olyan sötét lett, hogy nem tudtam folytatni az írást. Valahogy korábban ez az élmény kimaradt, nem emlékeztem rá. Egészen meglepő volt. Néhány órával később, Kínát elhagyva pedig vérvörös hajnal köszöntött minket, azt hiszem, ezt soha nem fogom elfelejteni. Azt mondják, Korea, a hajnalpír országa. Határozottan így van.

Érkezés után több mint egy órába telt, mire kijutottunk a reptérről. A magyar „lazaság” után egészen meglepő volt látni a tetőtől talpig fehér védőruhába beöltözött reptéri dolgozókat. Nem számoltam ugyan, de kb. 5 vagy 6 ellenőrző ponton kellett áthaladnunk, mire kijutottunk a szabadba. Lázmérés, 4-5 féle űrlap leadása különböző ellenőrző pontokon, ujjlenyomatvétel, COVID-applikáció feltöltése a telefonomra, kontaktszemély felhívása telefonon, hogy valóban vár-e ránk odakint, szóval egészen elképesztő volt az egész. És persze a profizmus is, ahogy mindezt intézték. Amikor végre kijutottunk, még egy utolsó ellenőrző pont várt ránk, ahol újra el kellett mondanunk, pontosan hol fogunk megszállni. Ezután egy-egy narancssárga matricát ragasztottak a karunkra, amiről persze egy pillanatra beugrott a sárga csillag. A matrica színe alapján meg kellett keresnünk azt a kijáratot – azaz a narancssárgát –, ahol kijöhettünk. Máshol tilos lett volna.

A kijáratnál természetesen már várt ránk a karanténtaxi sofőrje és egy kollégám. Nélkülük nem mehettünk volna sehová. Szerencsések voltunk, mivel már volt koreai szállásunk, így nekünk nem kellett karanténhotelbe vonulni két hétre. Így megúsztuk azt is, hogy napi 20-25ezres díjat fizessünk fejenként az ellátásért cserébe.

A repülőgépen egyébként rajtunk kívül csak 8-10 külföldi utazott. Többnyire néhány fiatal, akik valószínűleg valamelyik koreai egyetemen tanulnak majd. Munkavállalási vízum nélkül, külföldiként most igencsak nehézkes bejutni ebbe az országba.

A taxiban, ami egy kisbusz volt, csak ketten utaztunk Bálinttal, gondosan elkülönítve a sofőrtől. A hazaérkezés előtt volt még egy aprócska kitérő egy orvosi központba, ahol életünk legdurvább PCR-tesztje várt ránk. Azt hiszem, sikerült az agyunkból is mintát venni. Az otthoni mintavétel ehhez képest finom kis szöszmötölés az orrban.

A lakásunk a Campus tanári szállásán van. Csodálatos helyen, egy erdő közepén. Korábban, amikor még itt dolgoztam, ez az épület nem létezett, a külföldi tanároknak az egyetem közelében béreltek lakásokat. Most minden tanár ebben az épületben lakik, így mi is itt fogunk. Hogy milyen is lesz ez az új élet, az majd hamarosan kiderül.

Újra Korea? Igen!

Sokan, akik ismernek, jól tudják, hogy jó néhány évvel ezelőtt, 2005 és 2009 között már éltem Koreában, és a Hankuk Egyetem (Hankuk University of Foreign Studies) Magyar Tanszékének lektora voltam. Az a négy év életem egyik legmeghatározóbb és legcsodálatosabb időszaka volt. Sokat tanultam - többek között önmagamról is. Amikor hazatértem, szinte biztos voltam abban, hogy többé nem jövök vissza Koreába, mert a hazatérés - ami egyébként saját döntés volt - rendkívül nehéznek bizonyult. Úgy éreztem, hogy szinte mindent elveszítettem, amit addig elértem az életben. Totális talajvesztés volt, és sok-sok hónap kellett ahhoz, hogy újra magamra találjak. Az álmaimban még jó néhány évig Korea volt az otthonom. Sokan, sokszor megkérdezték tőlem, hogy visszamennék-e. A válaszom határozottan az volt, hogy nem. Mert nem akartam újra átélni mindazt, amit akkor átéltem. 

2021 van és most újra itt vagyok, Koreában. Eltelt sok-sok év, időközben született egy csodálatos kisfiam és végre befejeztem a doktori tanulmányaimat is. Az elmúlt másfél év, a koronavírus árnyékában igencsak sok nehézséget, bizonytalanságot tartogatott számomra, persze gondolom mások számára is. Így amikor újra felmerült a gondolat, hogy akár Koreában is folytathatnám a munkát, újra az egyetem Magyar Tanszékén, úgy éreztem, ez egy olyan lehetőség, amit most nem szeretnék kihagyni. Valami újat akarok, ami azért mégis ismerős.

A döntés persze nem volt könnyű, mert így a kis családunk egy időre kettészakad. A férjemmel ugyan van már gyakorlatunk ebben, korábban is kellett már munka miatt külön élnünk, de most a kisfiamnak el kell viselnie azt, hogy nem láthatja mindennap az apukáját. Az elmúlt 9 évben szinte egyetlen napra sem voltak távol egymástól. 

Többen azt mondták, nagyon bátor vagyok, hogy be merem ezt vállalni. Amikor ezt hallom, mindig elbizonytalanodom. Bátor vagyok vagy meggondolatlan? Jó döntést hoztam, hoztunk vajon? Ki tudja? 

Sajnos ez egy olyan dolog, ami csak utólag derül ki. 

Ezt a blogot azért írom, mert ha elkezdődik a munka, nagyon kevés időm lesz tartani a kapcsolatot a szeretteimmel, a barátaimmal és az ismerőseimmel. Nem tudok majd mindenkinek hosszú-hosszú beszámolókat küldeni, telefonálni. Az időeltolódás miatt ez csak még nehézkesebb. De teljesen elszakadni mégsem akarok. 

A bejegyzéseket még nyáron elkezdtem írni, de csak most osztom meg őket. Az elmúlt hónapok a berendezkedésről szóltak és a blog csinosítgatására - amint majd látjátok - nem igazán jutott még idő. Tovább húzni a dolgot viszont nem akarom, mert akkor soha nem fognak megszületni az újabb írások. És az egész terv végül semmivé foszlik. 

Mindenki döntse el maga, követi-e ezt a blogot vagy sem, szeretne-e tudni rólunk. Nem ígérek nagyon színes, tartalmas, érdekfeszítő bejegyzéseket. Csak ami jön. 

Üdv itt, Koreában, velem, velünk!