Utólag írok néhány bejegyzést,
mint például ezt is, és így, egy hónap elteltével kissé homályosak már az emlékek. Az
utazás szerencsére eseménymentes volt, ami különösen jó, ha az ember repül. Semmi
vihar vagy durva légörvény nem volt, szerencsére. Csak néhány perc utazás a
teljes hófehér semmiben, amikor semmit nem lehetett látni.
Most először utaztam közvetlen járattal
Koreába, korábban ilyen nem volt, mindig át kellett szállni valahol, ami
lényegesen fárasztóbb volt. Ez a 10-11 órás repülőút szinte rövidnek tűnt. Na
jó, nem. 😊 Amikor valahol Oroszország fölött repültünk
és épp az űrlapokat töltöttem ki, akkor nem egészen 5-10 másodperc alatt
belerepültünk az éjszakába. Hirtelen olyan sötét lett, hogy nem tudtam
folytatni az írást. Valahogy korábban ez az élmény kimaradt, nem emlékeztem rá.
Egészen meglepő volt. Néhány órával később, Kínát elhagyva pedig vérvörös hajnal köszöntött minket, azt
hiszem, ezt soha nem fogom elfelejteni. Azt mondják, Korea, a hajnalpír
országa. Határozottan így van.
Érkezés után több mint egy órába telt, mire kijutottunk a reptérről. A magyar „lazaság” után egészen meglepő volt látni a tetőtől talpig fehér védőruhába beöltözött reptéri dolgozókat. Nem számoltam ugyan, de kb. 5 vagy 6 ellenőrző ponton kellett áthaladnunk, mire kijutottunk a szabadba. Lázmérés, 4-5 féle űrlap leadása különböző ellenőrző pontokon, ujjlenyomatvétel, COVID-applikáció feltöltése a telefonomra, kontaktszemély felhívása telefonon, hogy valóban vár-e ránk odakint, szóval egészen elképesztő volt az egész. És persze a profizmus is, ahogy mindezt intézték. Amikor végre kijutottunk, még egy utolsó ellenőrző pont várt ránk, ahol újra el kellett mondanunk, pontosan hol fogunk megszállni. Ezután egy-egy narancssárga matricát ragasztottak a karunkra, amiről persze egy pillanatra beugrott a sárga csillag. A matrica színe alapján meg kellett keresnünk azt a kijáratot – azaz a narancssárgát –, ahol kijöhettünk. Máshol tilos lett volna.
A kijáratnál természetesen már várt
ránk a karanténtaxi sofőrje és egy kollégám. Nélkülük nem mehettünk volna
sehová. Szerencsések voltunk, mivel már volt koreai szállásunk, így nekünk nem
kellett karanténhotelbe vonulni két hétre. Így megúsztuk azt is, hogy napi 20-25ezres
díjat fizessünk fejenként az ellátásért cserébe.
A repülőgépen egyébként rajtunk
kívül csak 8-10 külföldi utazott. Többnyire néhány fiatal, akik valószínűleg
valamelyik koreai egyetemen tanulnak majd. Munkavállalási vízum nélkül, külföldiként
most igencsak nehézkes bejutni ebbe az országba.
A taxiban, ami egy kisbusz volt, csak
ketten utaztunk Bálinttal, gondosan elkülönítve a sofőrtől. A hazaérkezés előtt volt még egy aprócska kitérő egy orvosi központba, ahol életünk legdurvább
PCR-tesztje várt ránk. Azt hiszem, sikerült az agyunkból is mintát venni. Az
otthoni mintavétel ehhez képest finom kis szöszmötölés az orrban.
A lakásunk a Campus tanári
szállásán van. Csodálatos helyen, egy erdő közepén. Korábban, amikor még itt
dolgoztam, ez az épület nem létezett, a külföldi tanároknak az egyetem
közelében béreltek lakásokat. Most minden tanár ebben az épületben lakik, így
mi is itt fogunk. Hogy milyen is lesz ez az új élet, az majd hamarosan kiderül.
0 comments:
Megjegyzés küldése