Első nap a karanténban (kedd)

 

Egy új lakásba megérkezni mindig nagyon különös élmény számomra, főleg, ha tudom, hogy ezentúl ott kell majd élnem hosszabb ideig. Mindig van bennem némi félelem. Most sem volt ez másképp. Az igazság az, hogy kisebb szobákra számítottam, mások elbeszéléséből. Így viszonylag kellemes volt a meglepetés. A lakás ugyan nem nagy, de kettőnknek épp elég lesz. És szerencsére világos, minimális bútorzata ellenére is barátságos.

Van egy hálószobánk és egy nappalink, ami egyben az étkező és a konyha is.  A fürdőszoba elég nagy és szép is. Van kád, amit Bálint imádni fog, mert otthon csak zuhanykabinunk van.

Nagyon sok beépített szekrény van, így mindennek lesz helye. Kissé meglepetésként ért, hogy a konyhaszekrényt teljesen üresen találtam. Egyetlen pohár, tányér, evőeszköz sincs. Jó poén lesz így kezdeni a kéthetes karantént. Úgy tűnik, az előttem itt élő lakó mindent gondosan bedobozolt és hazavitt. Mikró, vízforraló, hűtő, porszívó, TV szerencsére van, ezekkel legalább lehet kezdeni valamit. 😊

A kollégám bevásárolt nekünk, hozott elegendő enni és innivalót, műanyag evőeszközöket, amikkel kihúzzuk a karantén végéig. Holnaptól már kapunk meleg ételt, naponta háromszor, egészen addig, amíg tart a szobafogságunk.

Az érkezés után Bálint szinte azonnal elaludt, a repülőutat jól viselte, de mostanra teljesen kifáradt. 5-6 órát aludt szinte mozdulatlanul.

Én elkezdtem kipakolni, takarítani. A fészekrakó ösztön szinte azonnal bekapcsolt.

Hoztam magammal egy teljesen új papucsot, ami már 4-5 éve a szekrényben várakozott egy dobozban, hogy beteljesítse a küldetését. Nos, a küldetés beteljesítése olyannyira jól sikerült, hogy 20 perc használat után a papucs talpa teljesen szétforgácsolódott, apró darabokat hagyva szanaszét a lakásban, így nem volt más választásom, ki kellett dobnom. Ráadásul újra kellett porszívózni az egész lakást. Kár volt elcipelni egészen Koreáig.

Bálinttal mostantól kénytelenek vagyunk egy pár papucson osztozni, legalábbis a következő két hétben. Még szerencse, hogy épp egyforma a cipőméretünk. 😊

 Az ablakunk az erdőre néz és közvetlenül alattunk van egy kis parkoló is. Az „A”betűnél vagyunk valahol.

Ezt látjuk egészen pontosan:

Az erdő hangjait még szoknunk kell. A ciripelés rettentő hangos. :-)

(Na jó, én is látom, hogy ez az utolsó mondat eléggé "álpanaszosra" sikeredett.)